Az élet kezdete a születés. Öntudatlanul vagyunk részese, hogy megérkezünk a világunkba és bekerülünk a statisztikákba, lesz nevünk, azonosíthatókká válunk. Kit hova szánt a sors; ez az élet nagy játéka. Később derül ki az, hogy kivé formál majd környezetünk. Attól függően hol van az otthonunk, annyiféle megküzdési mód az amit megtanulunk, magunkkal hozunk és felnőttként sokszor rádöbbenünk, kevés a készletünk. Egyáltalán a változó világban nem kell-e újakat is felvennünk az eszköztárba?

Hányszor szükséges az út során újjászületnünk, felállnunk elszakítani magunkat a régi megszokott sémáktól, kilépni a komfortzónánkból, a képzeletbeli köldökzsinórt elvágni valami rossz gyakorlattól? Erőt kell merítenünk magunkból, környezetünkből, hogy elinduljunk az ismeretlenbe és jogos a félelmünk, emberi: tartunk attól amit nem ismerünk. Vakon botorkálva, szorongva meg kell tapasztalnunk ilyenkor azt az érzést, mely szerint belülről nem biztos, hogy van pontos rálátásunk magunkra. Agyunk a legegyszerűbb megoldásokat keresi, a megszokottat, a jól ismertet; a túlélésre így rendezkedett be.

A kamaszkor lázadása után, amennyiben sikeresen zárjuk ezt a szakaszt, felnőttként már teljes felelősséget vállalva, újrakezdjük. Bármely életkorban egy krónikus betegségről szóló diagnózis után szembe kell néznünk, hogy változtatni kell az életmódunkon. Egy szeretett személy, tárgy, egzisztencia elvesztésével járó gyászmunka során újra kell alkotnunk önmagunkat. Munkánkban naponta helyt kell állni, megtalálni az öröm forrását, az alkotás folyamatát vagy felvállalni a változtatás kockázatát.

A 21. század elhozta, hogy nemcsak a fiataloknak kell gyakran munkahelyet váltani, új ismereteket elsajátítani, erre képessé kell tenni magunkat; akár élethosszig. Az életkor közepi válság nem újkeletű jelenség, és szinte mindenkit megtalál valamilyen formában. Ekkor kerül sor a szembenézésre a magunk által tartott tükörbe, mi is valósult meg álmainkból, vágyainkból, elhatározásainkból. Ennek az időszaknak a felelőssége nem kevesebb mint az, hogy ha kell tudjuk másként folytatni; hiszen bőven van idő beteljesíteni amit addig nem sikerűlt. Fel kell készülnünk az idős korral járó változásokra, elfogadni és új reális célokkal tovább folytatni. Derűs méltósággal nem belefásulni, hiszen az utolsó lélegzetvételünkig számtalan apró jelet küld az élet a szépségéről, egyszeriségéről és lenni kell szemünknek, lelkünknek ezt befogadni.

Előfordul, hogy egy rég bennünk rejlő titok utat tör magának és meg kell találnunk a módját, hogyan lehet kiszabadítani, hogy többé ne határozza meg tudat alatt életünket, viselkedésüket.Egy szégyen utáni állapotban felvállalni annak minden vele járóját, őszintén levonni a következtetést, tanulni belőle, nem elbújni.

Ugye milyen ismerősök ezek? Naponta ezernyi, kisebb, nagyobb dolog diktálja, hogy ne csak a rutin vezéreljen, legyen szemünk újra látni a dolgokat. Feltenni az egyszerű kérdést: csak nézem azt vagy látom is?

A mindennapok szürkesége elleni szakadatlan újrakezdés, nap mint nap szintén egy nem elhanyagolható életfeladat.

Mit csinál a kisgyermek ha járni tanul ? - megy, elesik, feláll. Kezek segítik, türelmesen vezetik és ő fáradhatatlan. Amennyiben nem annyira szerencsés, hogy megkapja a számára megfelelő támogatást, akkor is elindul, talán lassabban, de végigjárja az útját. Edzi izmait, agyát az új feladatra. Büszke mosolyt küld felénk egy-egy sikernél. Sír ha megüti magát, de elindul.

Kell a külső segítség, meg kell találni mindenkinek a magáét, főként akkor ha elakadunk vagy nem látjuk hol a gát, amely a változás útjába áll. A mélyponton nehéz elhinni, hogy ott van és kitartóan nem feladva rátalálni, hogy azután ebből megteremtsük magunkban a teremtő erőt, amely sikerre visz.Az emberek feladják céljaikat a világban nap mint nap, pótszerek után kutatva. Megelégedve a győzelem helyett; az elkendőzéssel még mélyebbre alá merülve, mert csak a tünetek csillapítására kerül sor, továbbra is ott rombol a változtatni képtelenség görcsös számonkérése.

Vásárolunk, kompenzálunk, alkoholt iszunk, dohányzunk, túl eszünk, túl sportolunk, vagyonokat halmozunk, elszegényedünk, betegségbe menekülünk, tüskéket növesztünk: ki ki hajlama, hozott minta szerint és folytathatnám a sort a végtelenségig. Persze vannak akik megelőznek, változtatnak, felállnak és másokat segítenek ebben a folyamatban. Önsegítő könyvek sokasága nyújt tüneti enyhítést, koncentrálva arra, hogy a negatív érzést cseréljük le pozitívra.

Ez az érzelmi megközelítés csak a tüneteket kezeli abban az esetben ha gyökeres változásra van szükség bennünk. Ideig – óráig működhet is. Utánna megint ott találjuk magunkat a kifosztottság érzésével hiszen erőnkön felül próbáltuk a rossz gondolatokat távol tartani és átfordítani pozítivba. Valóban a módszer működik, amikor átmeneti rosszkedvvel tekintünk a tükörbe, de alapjainkban rendben vagyunk. A mosolyogj magadra elv ezen a pillanatnyi helyzeten könnyedén segíthet.

A valódi racionális megközelítés az, amikor őszintén felvállaljuk és szembe nézünk, mi az ami nem jól működik. Előfordul, hogy ez leránt bennünket a mélybe, de minden bizonnyal ennek a folyamatnak a végén ott a siker, és a változás önmaga adja az erőt a vágyott újrakezdéshez.

Ha rátalálsz egy külső tükörre ne félj belenézni, meglátni önmagad és bátorságot meríteni a változásra, hogy újra a magad útját járhasd. Ez már nem öntudatlan, kiszolgáltatott folyamat, itt már a célod az iránytűd és akaratod a változás kulcsa. Vágd el a rossz beidegződésektől a képzeletbeli köldökzsinórt, és bátran szüless bele újra a világba, mert soha nem késő.