Fény és árnyék játszik az ablakon a nap még próbálkozik de felhő kúszik rája és az eső már győzedelmeskedik …Louis Armstrong hangja tölti be a szobát amelyben egy nő ül kezében könyvvel. Az ablakon hideg levegő áramlik. Odamegy, kinéz, az eső mint megannyi pergő könnycsepp siratják a nyarat. Lelkét a zene átjárja dallamai korbácsolják, nyomott hagynak mint a vékony szíj a háton, amit egyszer egy filmben látott és megmaradt a lenyomata agyában. Hosszan nézi még a vízben fürdő, nyújtózkodó fákat, fűszálakon megtapadó apró gyöngyszerű természet kreálta ékszereket.
Sóhajt, megsimogatja az asztalán fekvő telefonja hűvös simaságát. Nemrégen egy kedves hang keltette életre és azóta fekszik némán. A nő tétován odébb tolja, nem szerette volna ezt az ítéletet hallani amely Őt úgy jellemezte, hogy soha nem fog megváltozni. Most nem várta a telefon ismerős dallamát, mégis dobbant szíve mint régen. Tűnődik vajon egy kívülálló ki életéből pár pillanatfelvételt kapott saját vágya tükrében, valóságosan ítélheti meg a vadászat hevében, és annak csillapodtán. Van-e benne igazság, hogy mindent mindig az agya kontrollál. Vagy ez tényleg csak az adott pillanatok lenyomata, a veszteség hatása?
Ha nem lenne változásra képes, hogy tudott volna mindig újat teremteni ? A sok megújulást követelő helyzetben helytállni? Csodálkozik ennyire félre ismerik, hát tényleg ennyire védekezik .. mást lát teljesen a világ ennyire elzárja a lelkét ?
Gondolatot telefon hangja szakítja meg. A kijelzőn az ismerős arc. 25 éves és ismeri csak eltávolodtak, de mégsem hiszen ha szükség van rá érzi, és egyből jelentkezik mintha még a köldökzsinór megvolna, egy titkos aranyszál köti őket össze finoman. A nő összefoglalja. A vonal másik oldalán egy darabig csönd. Figyelj anya néha remek, ha a pasi irányít, nyilván Te tudod mi történt és nem akarok okoskodni, csak azt mondom, hogy hozzászoktál ahhoz, hogy Neked kell egy családot összetartani, mindent de mindent intézni, elsimítani , nem könnyítettük meg a dolgodat és felvetted ezt a szerepet, hogy bennünket óvjál, elindítsál, mindenkire figyeltél mindig és mindent nekünk adtál. Emiatt nem szívesen úszol az árral. Csak szeretném ha lazább lennél és élvezni tudnád az egészet, mert megérdemled és mi itt vagyunk neked, már lazíthatsz, hidd el mindent jól csináltál csak magaddal nem vagy igazságos. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg, mert mióta emlékszem most ragyogtál igazán, ahogyan meséltél róla és én annyira drukkoltam ne haragudj, hogy csak most fejezem ki. Én mindenben segítek.
A nő áll és zokog, sirat mindent és most főként magát. De átsejlik a hála, ez a tisztulás könnye, levették róla a terhet megkapta amit már oly régóta várt. Szóval ha a férfi tévedhet is a lány nem és főleg nem így ketten , tehát az igazság mégis …..túl nagy volt a teher, felelősség. De megcsinálta és ez a fontos, egyben a család, a többi majd helyrejön felépíti újra önmagát, már egészségesebben hiszen nem egyedül kell hordoznia felismerte, a gyerekeit is, a segítségüket, a szeretetüket és most először hosszú évek óta leengedte a vállát és megadta magát. Nem érzi, hogy erősnek kell lennie, hogy nem lehet gyenge, hogy ha nincs összeomlik a világ. Végre nincs egyedül, felnőttek és Ő nevelte ilyen tisztességessé, okossá Őket , leírhatatlan az érzés. Sikerült. Összezuhanva bámul magába az üresség érzése járja át mint amikor az alkotónak elkészül a műve … és helyette mi lesz.
Keresi a tükröt belebámul, új élet kezdődik lehet kiszolgáltatott és gyenge és törődhet vágyaival nem baj ha valaki elviszi család mellől más irányba, már nem ő a megtartó alap ami nélkül összeomlana. Miért nem előbb kapta meg ezt a feloldozást. Valószínűleg most jött el az ideje, hogy elhiggye, elfogadja, hogy már nem jó úton jár , most már másként van rá szükség és néha bizony Ő szorul segítségre, mint most is. A veszteség fájdalma mit a férfival kapcsolatban érez, tette nyitottá, szomjazóvá hogy másként akarja ezután az Ő kívülálló ítélete bár maróan, de felnyitotta szemét. Bekövetkezett a csoda akit azt hitte távolra került tőle pedig az Ő vére és hordozta szíve alatt érzi, érti ott van ha kell együtt dobban vele és felnőtt nő ki tanácsot ad , óvja, félti … emlékezteti hajdani önmagára amikor még feltétel nélkül, odaadóan.
Hosszan nézi a képét és látja benne vonásait. Olyan misztikusan csodálatos, hogy van három ember a földön aki ennyire hozzátartozik. Emlékszik velük minden pillanatra onnantól, hogy megfogantak és aranygömbként élnek benne, amelyet néha meggurít és a képek peregnek előtte. Ezek az Ő varázslabdái, életének értelmei.
Nem a változásra van szükség, hiszen minden benne van mi a teljességhez kell csak engedni felszínre jönni. Tudja sikerül hiszen oly elemi a vágy. Egy másik emberrel összeolvadni testben és lélekben. Azt tudta, hogy rögök kíséri majd az újrakezdésben de ilyenekkel nem számolt. Bukdácsol önmaga teremtte göröngyökön de bizton tudja, hogy kisimul alatta a talaj. Látja amint suhan könnyedén az úton amelyet már Ő választott a kezdeten amely a véget követte. Elengedheti magát és élvezheti amit megteremtett.
Felvillan az őszi szántás képe a nagy rögökön csillámlik a bágyadt nap fénye és látomásként vetül fel a tél melynek fagya a göröngyöket elaprózza. Magok kerülnek bele, kis hajtások fejüket felütve ráragyognak majd a világra ha éled a természet, vagy fajtájuktól függően már a hó előtt kikelnek és a hideg fehérség óvja őket. Egyszerre csak erős , másnak életet adó növény lesz. A nő elmosolyodik képzeletben végig simít önmagán és tudja ő az éhséget csillapító fajtából való az odaadó hiszen eddig is ezt csinálta de már feloldozták a teher alól és bátran választhat , mert szabad.
Időtálló kép mi agyába siklik vissza röppenti abba az időbe amikor az írás által könnyebb volt a lelke, odaadó szerető volt, szárnyaló, nem érintette meg csak felszínesen a racionális világ és rásütötték a bélyeget: álmodozó. Hányan ítélték már meg ezerféleképp, kinek adott pillanatban mit tudott adni és mit volt képes elfogadni. Ez nem a teljesség, csak róla az adott pillanat lenyomata.
A zene olyan szép ahogyan szétárad az ereiben, lüktetve. Az este ott nála az irodában. Az akadozó szavak amikor a férfi elmondta, hogy ne értse félre, mert Ő mindenkivel minden helyzetben nem jön zavarba fontos emberekkel tárgyal, de ami őbenne van gondolatait az írás készségét tiszteli és ha nem is jön össze amit megálmodtak Ő akkor is segítené. Éles a kép, a szavak hűen visszaadódnak ahogyan belevágtak lelkébe és elállt a lélegzete. A mélyben meglévőt, meg sem születettet ez a férfi, észrevette és tisztelte.
Innentől az agy kattogó pályára lépett , védekezésbe kezdett hiszen már elmúlt az életnek ez a része régen lemondta az esélyt és csak a maga megnyugtatására rótta a sorokat mint a szomjas vándor ki cél nélkül bolyong. Csavargó ruhába rejtve tehetségét ne ismerjenek rá hiszen feladta már álmát és beleszokott láthatatlan helyzetébe. A világ megfordult , felkavarodott. Egy film indult el az nő agyában. A rongyokba burkolt tehetsége szmokingban vajon hogyan fest, a célját feladó barangoló vándor ijedten kapaszkodott méltatlan göncébe, hiszen eddig ez biztos megnyugvást jelentet ha nem is kényelmet. Már nem volt nehéz a lépte a vándorlásban, szaladt árkon, bokron át kifulladva, lihegve, menekülni, menni ez elől …. sárba tiporva érzéseket csak nem szembesülni, hogy nincs több kifogás. A zene felsír. A kép megáll kivetíti a menekülőt …. lecsendesül. Elfáradt. Álmodik édes napsütésben az árok partján ahová lepihent. Ajka cserepes, álma a jövő ígérete. Belép a ragyogó helyiségbe mely annyira ismerős, méretet vesznek róla, a fehér ing tiszta testét simogatja ahogyan egykoron volt. Illatok szállnak a levegőbe Ő döbbenten érzi ez az övé, nem egy másik emberé, már nem a régi áporodott izzadtság. A nadrág fekete érintése, az ünnepélyesség érzete és a tükör amivel szembe néz istenem ez egykori önmaga, mielőtt felvette a bujdosó ruhát. A tükörben felsejlik egy másik arc, biztató kacéran mosolygó, átöleli hátulról és nyakába kacag mint hajdan. Lehelete csiklandozza, vágyat ébresztően simul melle a hátához milyen ismerős. Már nem érti mi elől menekült. Megfordul. A kedves szeme mint az olvadt csokoládé elveszlik fényében. Magához húzza de régen csókolta a múzsát. Ajkát érzi száján az ismerős izgalmat mióta is nem történt ez meg. Keze vándorútra indul megtalálja és gyengéden vetkőztetni kezdi minden olyan mint hajdanán. A két test együtt mozdul egy ritmust diktál vágyóan szomjazzák egymást. S vad táncba kezd a világ, elmerülnek benne, az édes robbanás … a csavargó hazatalált.
A nő felsóhajt. Szeretne tiszta gondolatokat ami eddig volt. De vissza nem lehet csinálni felkavarta ami hirtelen történt vele. Magyarázkodik de miért is ? Nem akart Ő bántani senkit főleg nem a férfit és főleg nem úgy, ott akkor. Elbújna valahova az érzés elől ami marja belül , de nem segít a menekülés. Ha közömbös lenne, ha nem érezne ha végre múlna. Látni akarja, hogy elmondja , de mit is ? Csak ránézni , nem telefonon hiszen amúgy is utálja ha úgy kell beszélnie , hogy nem látja a másikat. Tudja élete megváltozott. Újra megsimitja a néma telefont. Hallaná az ismerős csöngést, hangot, vágyja azt a régi hangulatot amikor minden rendben volt.
Az ablakra fényt és árnyékot vet az alkony. Az eső elállt. Hüvös, nyugodt, csendes a világ. Egy meleg simogató köntösbe bújik mint egy ölelésbe, bekuckózik a könyvvel a kezébe és megnyugszik. Elhagyja a billentyűket az imádott írás feloldotta lelke kétségeit. A zene tovább árad és a világ renddé szelídül. S a nő szívében ott játszik a fény és az árnyék.
